Gyimóthy Gábor: Nyelvlecke, Firenze 1984. X. 12.

Gyönyörű a magyar nyelv, azért is tettem ezt ide:)

Egyik olaszóra sodrán

Ím a kérdés felmerült:

Hogy milyen nyelv ez a magyar,

Európába hogy került?

Elmeséltem, ahogy tudtam,

Mire képes a magyar.

Elmondtam, hogy sok, sok rag van,

S hogy némelyik mit takar

És a szókincsben mi rejlik,

A rengeteg árnyalat,

Példaként vegyük csak itt:

Ember, állat hogy halad?

Elmondtam, hogy mikor járunk,

Mikor mondom, hogy megyek.

Részeg, hogy dülöngél nálunk,

S milyen, ha csak lépdelek.

Miért mondom, hogy botorkál

Gyalogol, vagy kódorog,

S a sétáló szerelmes pár,

Miért éppen andalog?

A vaddisznó, hogy ha rohan,

Nem üget, de csörtet - és

Bár alakra majdnem olyan

Miért más a törtetés?

Mondtam volna még azt is hát,

Aki fut, miért nem lohol?

Miért nem vág, ki mezőn átvág,

De tán vágtat valahol.

Aki tipeg, miért nem libeg,

S ez épp úgy nem lebegés, --

Minthogy nem csak sánta biceg,

S hebegés nem rebegés!

Mit tesz a ló, ha poroszkál,

Vagy pedig, ha vágtázik?

És a kuvasz, ha somfordál,

Avagy akár bóklászik.

Lábát szedi, aki kitér,

A riadt őz elszökell.

Nem ront be az, aki betér . . .

Más nyelven, hogy mondjam el?

Jó lett volna szemléltetni,

Botladozó, mint halad,

Avagy milyen őgyelegni?

Egy szó - egy kép - egy zamat!

Aki "slattyog", miért nem "lófrál"?

Száguldó hová szalad?

Ki vánszorog, miért nem kószál?

S aki kullog, hol marad?

Bandukoló miért nem baktat?

És ha motyog, mit kotyog,

Aki koslat, avagy kaptat,

Avagy császkál és totyog?

Nem csak árnyék, aki suhan,

S nem csak a jármű robog,

Nem csak az áradat rohan,

S nem csak a kocsi kocog.

Aki cselleng, nem csatangol,

Ki "beslisszol", elinal,

Nem "battyog" az, ki bitangol,

Ha mégis: a mese csal!

Hogy a kutya lopakodik,

Sompolyog, majd meglapul,

S ha ráförmedsz, elkotródik.

Hogy mondjam ezt olaszul?

Másik, erre settenkedik,

Sündörög, majd elterül.

Ráripakodsz, elódalog,

Hogy mondjam ezt németül?

Egy csavargó itt kóborol,

Lézeng, ődöng, csavarog,

Lődörög, majd elvándorol,

S többé már nem zavarog.

Ám egy másik itt tekereg,

-- Elárulja kósza nesz -

Itt kóvályog, itt ténfereg. . .

Franciául, hogy van ez?

S hogy a tömeg miért özönlik,

Mikor tódul, vagy vonul,

Vagy hömpölyög, s mégsem ömlik,

Hogy mondjam ezt angolul?

Aki surran, miért nem oson,

Vagy miért nem lépeget?

Mindezt csak magyarul tudom,

S tán csak magyarul lehet. . .!

Dsida Jenő (1907-1938): Az utolsó Miatyánk

Parányi pirula.
Itt a lámpaoltás.
Miatyánk ki vagy a mennyekben!
Megint egy sikoltás.

Aludni, aludni,
csend, nyugalom, béke.
Szenteltessék meg a Te neved!
Lesz-e ennek vége?

Magas bácsi sóhajt,
aki meghal, jól jár.
Jöjjön el a Te országod!
Hat az altató már.

Csillagok villognak.
Hunyorogva int egy.
Legyen meg a Te akaratod!
Nekem minden mindegy.

1938

„Dsida Jenő egyénisége elütött a történelemmel viaskodó hitvallókétól, ő nem a végzettel kívánt pereskedni, egyszerűen énekelni akart: a természetről, a szerelemről, az ifjúságról, akár a késő romantikusok. Úgy érkezett az irodalomba, akár egy kamasz angyal, mámoros ifjúsággal, lobogó szőkén, telve lelkesedéssel és önbizalommal.” (Pomogáts Béla)

Csősz József-Búcsú nélkül

Annalíznek sok szeretettel!

El sem köszöntem tőled,
udvari jó barát,
csak dicsértem szépséged
tizenöt éven át.

Tovább élhettél volna,
ha nem ront rád a hír,
mivel leveled ontja
sok ágad, drága nyír;

s a sárga szívecskéket
szomszéd sem tűri már,
(pedig a fűben még szebb,
ha rég elmúlt a nyár)...

Emlékszem, csüngő barkád
- megannyi női dísz -
övezte lombkoronád,
bámultam magam is

tavasztól kora őszig.
Csodáltam termeted:
kezdetben házereszig,
majd csúcsig törtetett...

Szerettél élni, mint én.
Kevés árnyékköröd,
ha vetült gyep szőnyegén,
úgy adott örömöt,

hogy olvastam alattad
verset vagy kisregényt,
támasztva fáradt hátat
törzsednek... új élményt

a közeledben kaptam,
míg nem jött unokám,
s körülötted futottam.
Így telt sok délután...

Családi tanács döntött:
nincs tovább kegyelem,
pedig vén, kérges bőröd
úgy imponált nekem.

Nem a söprű volt drága,
mely arany szíveket
gyűjtött ezer kosárba -
be mégsem telt veled.

Nem is a kéz fáradt el,
hiszen zöld korszakod
tavaszi emlékével
foglyod maradhatott,

aki csak csodált téged;
de elmúlt az idő...
Vijjogó fűrész ölt meg.
Fűrészpor-temető

sárga dombja a csonkon
jelzi a múltadat,
s míg én ezt versbe írom,
elszáll a pillanat...

De visszatér, ha dalod
lángokban sírod el,
és emlékező lelkem
hevíted testeddel.

Ó, mért nincs rólad fénykép? -
Hiába minden szó,
és nincs emberi mérték,
mellyel leírható:

El sem búcsúztam tőled
vélt érdemed szerint -
egy fát sajnálok benned,
egykori büszke nyírt!

Nemzeti Ünnep

Ma ünnepelünk.

Nálunk még a nyulak is, mivel Magyar Óriás a fajtájuk.

Legyen kellemes, ünneplős a Te napod is!

Donászy Magda: Március 15-ére

Zászlók díszítik ma
az utcákat végig,
márciusi szélben
szállnak fel az égig.

Álljunk meg előttük
csak egy pillanatra,
emlékezzünk vissza
arra a nagy napra!

Az a nap a népnek
szabadságot adott,
mi sem felejtjük el
azt a dicső napot.

Szabó Lőrinc-Dzsuang Dszi álma- Sztankay István

Kedvencem, gyönyörű és Sztankay István előadásában,
még jobban megérint.
Hallgasd szeretettel:)

Kétezer évvel ezelõtt Dzsuang Dszi,
 a mester, egy lepkére mutatott.
 – Álmomban – mondta, – ez a lepke voltam
 és most egy kicsit zavarban vagyok.

 – Lepke, – mesélte, – igen, lepke voltam,
 s a lepke vígan táncolt a napon,
 és nem is sejtette, hogy õ Dzsuang Dszi...
 És felébredtem... És most nem tudom,

 most nem tudom, – folytatta eltûnõdve, –
 mi az igazság, melyik lehetek:
 hogy Dzsuang Dszi álmodta-e a lepkét
 vagy a lepke álmodik engemet? –

 Én jót nevettem: – Ne tréfálj, Dzsuang Dszi!
 Ki voltál? Te vagy: Dzsuang Dszi! Te hát! –
 Õ mosolygott: – Az álombeli lepke
 épp így hitte a maga igazát! –

 Õ mosolygott, én vállat vontam. Aztán
 valami mégis megborzongatott,
 kétezer évig töprengtem azóta,
 de egyre bizonytalanabb vagyok,

 és most már azt hiszem, hogy nincs igazság,
 már azt, hogy minden kép és költemény,
 azt, hogy Dzsuang Dszi álmodja a lepkét,
 a lepke õt és mindhármunkat én.  

Régi magyar áldás

Áldott legyen a szív, mely hordozott,
És áldott legyen a kéz, mely felnevelt
Legyen áldott eddigi utad,
És áldott legyen egész életed.

Legyen áldott Benned a Fény,
Hogy másoknak is fénye lehess.
Legyen áldott a Nap sugara,
És melegítse fel szívedet,

Hogy lehess meleget adó forrás
A szeretetedre szomjasoknak,
És legyen áldott támasz karod
A segítségre szorulóknak.

Legyen áldott gyógyír szavad,
Minden hozzád fordulónak
Legyen áldást hozó kezed
Azoknak, kik érte nyúlnak.

Áldott legyen a mosolyod,
Légy vigasz a szenvedőknek.
Légy te áldott találkozás
Minden téged keresőnek.

Legyen áldott immár
Minden hibád, bűnöd, vétked.
Hiszen aki megbocsátja,
Végtelenül szeret téged.

Őrizzen hát ez az áldás
fájdalomban, szenvedésben.
Örömödben, bánatodban,
bűnök közti kísértésben.

Őrizze meg tisztaságod,
Őrizze meg kedvességed.
Őrizzen meg Önmagadnak,
és a Téged szeretőknek.

VÁCI MIHÁLY: PIPACSOK A BÚZAMEZŐBEN /Annalíznek szeretettel/

Búza, búzakalász!
véle a szél hadonász:
hajlik, lengedezik,
amíg cseperedik.
Búza, búzakalász.

Színe még nem arany;
mint a fű, csak olyan,
Szerte búzamező
zöld színben repeső,
- színe még nem arany.

Amíg érik a mag,
lassan jó nap alatt,
- könnyű kis pipacsok
szirma, lángja lobog,
amíg érik a mag.

Messze virítanak,
Lenge szirmaikat
Rázva vérpirosan,
mag felett magasan,
messze virítanak.

Robert Burns: John Andreson, szivem, John

John Anderson, szívem, John
kezdetben, valaha
hajad koromsötét volt
s a homlokod sima.
Ráncos ma homlokod, John,
hajad leng deresen,
de áldás ősz fejedre,
John Anderson, szívem.

John Anderson, szívem, John,
együtt vágtunk a hegynek,
volt víg napunk elég, John,
szép emlék két öregnek.
Lefelé ballagunk már
kéz-kézben csöndesen,
s lent együtt pihenünk majd,
John Anderson, szívem.

William Blake: Madárszerelem

"Hol a hazád, mondd, madár!
s este milyen tanya vár?
Milyen fészek, milyen lomb?
Oh te rétek dísze, mondd!"

"Áll egy szép fa társtalan:
ott búsulok egymagam.
Hajnal issza könnyemet,
este nem hoz örömet."

"Én meg téged kívánlak,
kincse-hangja a nyárnak;
nappal erdőn kószálok,
éjszaka sírdogálok."

"Énérettem sírdogálsz?
Engem kívánsz? Engem vársz?
Bánatomnak vége hát!
Ó szerelmes jó barát!"

"Gyere hí csöpp lugasom,
zöld fa lomb közt, magoson.
Öröm szárnyán röpülünk,
virág alatt megülünk."

Edmund Spenser: Homokba írtam kedvesem nevét

Homokba írtam kedvesem nevét,
de jött a hullám s rajzom elsöpörte:
leírtam újra minden betűjét,
de jött a dagály s munkám eltörölte.
Hiú ember, hiú vágy - szólt pörölve
a lány - megfogni a pillanatot,
hisz magam is így omlok egykor össze
és nevemmel együtt elpusztulok.
Tévedsz! - felelte: - híred élni fog,
ami porba hal, az csak földi lom,
szépséged a dalaimban lobog
s dicső neved a mennybe fölírom.
S ott szerelmünk, bár minden sírba hull,
örökké él s örökké megújul.

Mihail Lermontov: Ha énekel...

Ha énekel - oly lágy a hangja,
csók olvad így az ajkakon.
Ha néz - csodás szemén tapadva
az ég játékát bámulom.
Ha lába lép - a mozdulása,
ha szól - az arca tükre hű,
oly érzékeny minden vonása,
oly telt, oly szép, oly egyszerű.

Ismeretlen szerző

Nagyapám!

Fáj, zokog a lelkem:
Kit legjobban szerettem,
Már mindenki elfeledte!
Csak én maradtam,
…tovább »Ki kutatta, kereste!
De még sem találtam,
Csak a vérző helyét
A szívemben.
Kitépték belőle…
Már nem nyújtsa felém kezét,
Már nem érez semmit,
És nem lát senkit!
Lelke felszállt a mennyekbe…
Lassan belefulladok a könnyekbe.
Hiába vigasztalnak engem,
Hiszen az üresség ott marad a szívemben!
Mindig másak a napok,
De az érzések ugyanazok;
Hiány, szeretet, fájdalom,
És az ottmaradt sír halom!

Szergej Jeszenyin

Ki vagyok?

Ki vagyok? Csak álmodom, tűnődöm,
szemem kékjét homály itta fel.
Mellékesen élek itt a földön,
épp csak úgy... együtt a többivel.

Megszokásból csókollak, csak éppen
mert csókoltam mást is eleget,
s mintha gyufát lobbantok sötétben,
szép szavakat úgy mondok neked.

"Mindörökké", "kedvesem", "csak téged"...
De a lelkem dermedt és üres.
Hogyha magad ajzod szenvedélyed,
igaz szót szívedben ne keress.

Tüzemet már semmi fel nem szítja,
vágyak nélkül élek, csendesen.
Erre-arra hajló karcsú nyírfa:
születtél sokaknak és nekem.

Magamnak mindig társat kerestem,
s tűrtem komor fogság nyűgeit.
Nem vagyok féltékeny egy kicsit sem,
nem illetlek rossz szóval, ne hidd.

Ki vagyok? Csak álmodom, tűnődöm,
szemem kékjét homály itta fel...
Szerettelek téged is a földön,
épp csak úgy... együtt a többivel.

Ismeretlen szerző

A bohóc

Nézzenek rám!

Bohócruhám,

takarja érző szívemet.

Mindenki kinevet.

Bár én is könnyezem,

ha fáj a szívem.

Tudják, az okoz örömöt,

ha Önökkel együtt röhögök.

Saját lábamon átesek,

ha ez kell, hogy nevessenek,

csak kérem, meg ne vessenek.

s szívükből szeressenek,

Tudják, csak ennyi, mire vágyom,

s megteszek mindent a világon,

átmegyek tűzön és a lángon.

S ha arcukon majd mosoly ragyog,

higgyék el, én boldog vagyok.

Harsányi Lajos

Béke a lélekkel

A lelki béke szilárd nyugalom,
de nem kérést elutasító unalom;
fegyelem, mely enged, s elfogad,
sosem fél, nem remél, csak ad.

A lelki béke tevékeny erő,
nem eltipró, hanem felemelő;
táplál, éltet, legyőzi a szenvedést,
maga alá gyűri a szenvedélyt.

A lelki béke féltő hatalom,
nem másokat lebíró akarom;
szelíd, finom, végtelenül kegyes,
meghajolva előtte, legyőzheted.

A lelki béke feltörő tudás,
befogadás, semmit nem tagadás;
mélység és magasság között feszül,
általa minden összhangba kerül.

A lelki béke értő szeretet,
hatása békíti ki az ellentéteket;
pont, mely körül belső világod forog,
melyet elérve ön valód láthatod.

Bényei József: Végrendelet

A világot úgyis ki kell bírni.
Ne engedd a virágokat sírni.

Ne engedd a madarakat félni,
a hűséget hóban elvetélni,

az álmokat este megalázni,
Almafákat áprilisban fázni,

a perceket ne engedd megállni,
ablakokat örökre bezárni,

csillagfényű éjszakákra lőni,
ösvényeket indákkal benőni.

Ameddig a vállad íve bírja,
vigyázz minden virágtalan sírra,

vigyázz minden társtalan magányra,
füstre, fényre, ember-glóriára.

Aki árva arccal sír az égre,
takarj szelíd álmot a szemére.

Tanulj könnyet, sebet, jajt szeretni:
valakinek embernek kell lenni.

Mosoly: II. János Pál pápa írása

Mosolyod...
Mely szívből fakad,
Aranyozza be arcodat.
Mosolyod nem kerül pénzbe,
Mégis sokat ér testvéred szemében,
Gazdagítja azt, aki kapja
S nem lesz szegényebb az sem, aki adja,
Pillanatig tart csupán,
De örök nyomot hagy maga után.
Senki sem olyan gazdag,
Hogy nélkülözni tudná,
És senki sem oly szegény,
Hogy meg nem érdemelné.
Az igaz barátság látható jele,
Hintsd be a világot egészen vele.
Mosolyod: nyugalom a megfáradottnak,
Bátorság a csüggedőnek,
Vigasztalás a szomorkodónak.
Mosolyod értékes, nagyon nagy jó,
De semmiért meg nem vásárolható.
Kölcsönözni nem lehet, ellopni sem,
Mert csak abban a percben van értéke,
Amelyben arcodon megjelent.
És, ha ezután olyannal találkozol,
Aki nem sugározza a várt mosolyt,
Légy nagylelkű, s a magadét add,
Mert senkinek sincs
Nagyobb szüksége mosolyra,
Mint annak, aki azt másnak adni nem tudja.